Egy városi legenda szerint a Kossuth utcai ház építésénél Macskovics Titusz városi főépítészt bízta meg Halbrohr Adolf. Azután valami nézeteltérés kerekedett köztük, és a házat végül Koczka Géza műépítész tervei szerint építették fel. Ezen Macskovics nagyon megharagudott. Lehet, hogy szalonképes zsidózás is elhangozott, miszerinte egy zsidó nem alázhatja őt meg így, és meg is fogadta, hogy Halbrohrnak megbosszulja ezt a szégyent. Azután a szemközti, a szálló előtti palota építésére Manojlovics pont Macskovicsot bízta meg. Macskovics megfigyelte, hogy Halbrohr minden reggel kijön az erkélyre, ott issza meg a napi kávéját, s közben figyeli, hogy a szálló időben kinyitott-e, vannak-e a kávéházban vendégek. Ezért a Manojlovics-palota főhomlozatának jobb sarkába két női allegórikus szobrot helyezett el, akik arccal az utcára néznek. Hasonló módon alakult ez a bal sarokban is, de ott az egyik szobor megfordul, a lenge öltözete is lecsúszik. Így történhetett meg, hogy egy olyan kispolgári és prűd városban, mint amilyen Szabadka, az öreg Halbrohr egy női feneket nézhetett, ha a szállodája felé pillantott.

 

A dédapám is nagyon jótékony volt, ezért is választották meg hitközségi elnöknek. A nagyapám a Jakab és Komor téren zsidó fiúárvaházát létesített. Héttől tizenöt árva, vagy szegénysorsú szabadkai zsidó fiú lakott itt. Az alapítvány céljaira, az intézet fenntartására földet is adott. A II. világháború után az állam 10 hektárt hagyott meg a zsidó hitközségnek.

Apám 1895-ben született, mint utolsóelőtti gyerek. Anyja egy igen gazdag debreceni zsidó családból való volt. Hartstein Péter, a dédnagyapa nagybirtokos volt, mintegy 10.000 holddal. Több fia és lánya volt, akik nem egyenlően örököltek. A lányok ezer-ezer holdat kaptak. Apám szülei egyenlő módon bántak a gyerekekeikkel. Mindet iskoláztatták, a nagyapám németországi egyetemekre küldte őket ki. Kivéve a János nagybátyámat, aki nem akart agronómus lenni. Ő Pozsonyban jogot végzett. Ő barátja és osztálytársa volt Kosztolányi Dezsőnek. A nagynénit is érettségizni küldték. Mivel akkor Szabadkán csak fiúgimnázium volt, így apám nővére Grazban érettségizett.

Anyai nagyanyámnak volt egy hajadon húga, aki már korban volt. Anyám nagyapjának öccse egy budapesti német nyelvű lapnak volt a kulturális szerkesztője. Minden színielőadást megnézett, és saját páholya is volt. Teri unokahúgát vitte mindig magával, hátha megismerkedik valakivel. A kérőnek természetesen zsidónak kellett lenni, jómódúnak, doktornak, kopasz és szemüveges nem lehetett. Ehhez képest a Teri néninek vagyona nem volt, csak a szépsége. Így ismerte meg a Halbrohr Imrét, apám testvérét, aki doktor volt, szemüveges volt, de nem is akart nősülni. Teri néninek meg Imre bácsinak – akik magázódtak életük végéig  –, jutott eszükbe, hogy az egyiknek van egy agglegény öccse, a másiknak van egy hajadon unokahúga. Így lett bemutatva apám édesanyámnak, akinek gyorsan meg is kérte a kezét. Ez már 1942-ben történt, Szabadka már nem számított külföldnek. Teri néni ellenőriztette, hogy kik is ezek a Halbrohrok Szabadkáról.  Azt mondták neki, hogy három Halbrohr van: egy dadogós, egy kocsis és egy paraszt. Ebből apám volt a paraszt, mivel földbirtokos volt, a kocsis a Miklós bácsi, akinek nagyon gazdag spediciója volt, a Móricz nagybátyám pedig – aki valójában földbirtokos volt – a dadogós.

Az esküvő Törökszentmiklóson volt, odavalósi volt az édesanyám. Az esküvő után jött anyám először Szabadkára. 1944 januárjában született a nővérem.1944 májusában pedig már gettóban éltek. A magyar közigazgatás úgy vélte, hogy ha a gettót a vasút köré telepíti be, akkor a szövetségesek nem fogják bombázni a vasutat. Ennek ellenére sem az angolokat, sem az amerikaiak nem érdekelte a zsidók élete. Az amerikaiak nem is akartak zsidókat menteni, mivel nem akarták, hogy a saját szavazóik azt mondják, a szövetséges katonák zsidók miatt fognak most meghalni a frontokon.

Amikor Szabadkát visszacsatolták, a magyar csendőrök letartóztatták apámat, mint gyanús elemet. Egy kicsit zavaros volt az indok. Se kommunisták, se csetnikek között nem volt soha. Apám másodnagybátyját, Dezső bácsit és a Kohn Zolit, a gyógyszernagykereskedőt is letartóztatták. Úgy emlékszem, hogy öt hónapot is voltak benn a börtönben, a Városháza harmadik emeletén. Többeket kivégeztek. Egy cellában 40-50 ember volt. Volt egy Deutsch, akinek a felesége hozott be élelmet. Este felolvasták, hogy kiknek kell összepakolni, őket az udvarban kivégezték. Apám mondta akkor ennek a bizonyos Deutschnak a kivégzése előtt, hogy adja neki a lekvárját, neki már nem fog kelleni. Az meg oda is adta.

Egy nap egy színésznő jött a színházból, akit személyesen nem ismert. Halbrohr úr – szólította meg a nő – ha magát ma kiengedik, akkor én holnap elmegyek a maga lakására  a 100.000 pengőért. Apám boldogan egyezett bele. El is jött a nő, apámnak nagyon gyorsan kellett készpénzt szereznie. Elbújtatta a szekrénybe a Kopilovics Ankát, a házmesternőt, mint tanút, úgy adta át a pénzt. Háború után feljelentették a színésznőt, aki valami magyar kémelhárító tisztnek volt a szeretője. Két tanú volt, az egyik az apám, aki azonban meggondolta magát, és nem tanúskodott a nő ellen. A pénzt már úgysem kapta volna vissza,  az élete viszont megmenekült. Az 50-es évek derekán Szabadkán a fő szórakozás a színház volt. A jómódtól messze voltak a szüleim, így nem az első sorokba ültek, hanem a tizedikben. Ha a színésznő meglátta apámat a publikumban, akkor oda dobta a virágot. Ez nagyon feltűnő volt, és anyám barátnői kérdezték is, hogy nem féltékeny-e. De anya tudta, apám miért kap virágot a színésznőtől.

Anyámat június 16-án babakocsistól bevagonírozták. A kisbabája volt a legfontosabb a világon. Ezért még a kikeresztelkedés is eszébe jutott. Egész életemre megjegyeztem, hogy erre az apám azt mondta, annyit nem ér az élet. Ehhez tartom én is magamat. Annyit nem ér az élet, hogy a hitemet elhagyjam. Az élet sokat ér, jó élni, de az fontosabb, hogy zsidók vagyunk, mint az, hogy élünk.

Halbrohr József a fiával, Tamással

A fénykép a Halbrohr család tulajdona, digitális másolat: MILKO

Húsz vagonyni zsidót nem Auschwitzba vittek a negyven vagonból, hanem Csehországba: Strasshofba. Semmilyen válogatás nem történt, a vonat eleje ment Auschwitzba, a vége Strashofba.

Strasshoffban mezei munkát kellett végezni, amit anyám nem tudott. Úri nő volt, soha nem volt kapa a kezében. Ott nem bántak kegyetlenül a zsidókkal. Ahányszor anyám kapával belevágott a krumpliba, akkor a Juppo elé kellett állni és állni a pofont. Dr. Lóránt Zoltán, aki később hitközségi elnök is lett, kapta a pofont anyám helyett. Az osztrák katonák és a cseh felügyelők nőket nem pofoztak. Amikor anyám kijelentette, hogy neki kisbabája van, nem tud mezei munkát végezni, azt felelték neki, hogy „nekünk erre a hegyekben szanatóriumunk van, gyerekes anyák részére”. A németek természetes Auschwitzra gondoltak.  Be is vagonírozták egyszer-kétszer anyámékat. De a marhavagonokat a szövetségesek lőszerszállító kocsinak nézték, és géppuskával lőtték. Egy ilyen alkalommal meg is halt a Sehter Salamon felesége és gyermeke. Véletlen volt, hogy nem anyám és a nővérem volt a géppuskatűzben, hanem valaki más. Csodával határos módon élték túl a háborút, majd jutottak Budapestre, onnan pedig 1945 júniusában Szabadkára.

Az édesapám Fóton volt munkaszolgálaton, ahol fegyelmi vétség miatt a „szellemes” magyar keretlegények megtizedelték a századot. Miután apám úgy gondolta, hogy a munkaszolgálatos élet nem életbiztosítás, inkább megszökött. Fogta magát és bevillamosozott Budapestre, természetesen sárga csillag, karszalag és iratok nélkül. Úgy gondolta, hogy majd elbújik valahol. A Szent István körúton volt a nagymamának lakása, aki majdnem 90 éves volt és nem volt a gettóban. A nyilas házmester reggel szólt: „Láttuk nagyságos asszony, hogy a fia itt aludt. Nem jelentem fel, ha azonnal elmegy”. Apám fogta magát, azonnal el is ment a két nagybátyjához. A nagyanyám mindkét húga két Lajos bácsihoz ment férjhez. Amikor özvegyek lettek, a két Lajos bácsi Budapesten összeköltözött, hiszen előzőleg is jóban voltak egymással. Reggel megismétlődött az eset, nyilas házmester, feljelentés ígérete. Apám újra elment. Az utcán találkozott egy szabadkai ismert és gazdag úriemberrel, Conen Vilmossal, aki megkérdezte, mire van szüksége. Apám mondta, hogy pénzre. Sok készpénz volt nála, az összeset odaadta apámnak,  aki megköszönte és egyenesen a Gellért szállóba ment. Ismert ott egy portást, aki át is engedte a fülkéjét neki. A Gellért akkoriban Magyarország legelegánsabb szállodája volt, ahol – háborús időszak lévén – szinte az összes vendég szabadságos német tiszt volt a keleti frontról. Apám osztrák-magyar huszártiszt volt, hallei német nyelvű egyetemet végzett: német nyelvtudása nagyon jó volt, a katonai műszavakat is ismerte. A neve is Joseph volt. Csak azt mondta magáról, hogy keleti frontos, szabadságos. Az I. világháborúban Oroszországban  volt hadifogoly, tehát voltak emlékei is. Kellemesen tudott beszélgetni és politizálni. A német tisztek jó része sebesült volt, így hálából fölbirtokokat kaptak. Apám, mint agronómus oktatta őket, hogy kell gazdálkodni. Amikor elfogyott a pénze, szépen elbúcsúzott. Miután megtudta, hogy közeledik a front,  ő szépen elébe ment. Amikor túlment a front, akkor kereste a kapcsolatot az orosz hadsereggel. Mondta, hogy ő zsidó, annyi szerbtudása volt, hogy szót értsen velük. Kapott tőlük élelmet is. Novemberben ért Szabadkára. Nem is akart a statárium időszakára érkezni, nehogy véletlenül agyonlőjék. A ház üresen állt. Miután a családot deportálták, a város katonai parancsnokának utalták ki a házat, de ő valamilyen okból nem akart beköltözni. Apámnak egy bunyevác katolikus házvezetőnője volt. Nem nagyon vigyázott a házra, anyám kabátját is odaadta a testvéreinek. Azzal vigasztalta apámat, hogy Józsi úr, azok úgysem jönnek vissza. Apám nyelt egyet és várt. Amikor anyámék hazaértek, fel is mondott neki. Nem akarta többet látni azt, aki feleségének és gyerekekének a halálhírét keltette.

A tanyát nem rabolták ki, egy Schermann nevezetű bánáti sváb tisztnek volt odaajándékozva. A vonatok nem jártak, így apám gyalog ment ki. Félúton elébe jöttek a kutyái, akik nem látták 6-7 hónapja a gazdájukat. Valami csodálatos előérzetük lehetett. A bunyevác és magyar parasztok nem voltak boldogok, nem örültek annyira, hogy néhány zsidó túlélte. Nem is csoda, hiszen apám is megpróbálta visszakapni az ellopott holmiját. Itt-ott kapott fülest, hogy ki vitte el a hálószobabútort, ki a nappalit. A II. világháború után apámé volt az első polgári per Szabadkán. Egy keresztény emberre bízta a mákot, aki azt állította, hogy elvitték az oroszok. De egy rosszindulatú munkás néni borravalóért megsúgta, hogy kinek adta el az árut a malmos. Meg is nyerte a pert az apám. A könyveit nem kapta vissza. Azokat összeszedték a gettóból és a Városi Könyvtárba vitték. Hiába mutatta a könyvekben az ex librisét. Mondták neki, hogy Drug Halbrohr[1] ezután a népé lesz a könyv, mert a nép olvasni fog. Így történt meg, hogy apám, mint alapító, a 135-ös sorszámmal ingyen használhatta a könyvtári állományt.

A Hitközség azonnal újraalakult, ahogy visszatértek a túlélők. Apám nem igazán foglalkozott ezzel. Elnöknek dr. Lóránt Zoltánt választották meg, alelnök Kvazimódó Braun István, a Chevra elnöke Barzel Sándor lett. A nagyzsinagógának nem lett nagy baja. A magyar közigazgatás úgy gondolta, hogy a perzsa szőnyeg a legnagyobb érték. Mindent szétosztottak, kiutaltak, kivéve a szőnyegeket, amelyeket a zsinagógába zsúfolták be. Ott is maradt. A háború után a túlélő zsidók visszakapták a sajátjukat. Egy túlélő, Weisz Oszkár álkulcsot csináltatott a zsinagóga déli oldalán levő kapuhoz. Onnan árulta a perzsaszőnyegeket. Ebből rendőrségi ügy lett, két évet kapott, le is ülte. Mikor kiengedték Weiszt, akkor a férfiak között szenvedélyes vita volt, hogy járhat-e templomba, vagy sem. Különösen az ortodoxok mondták, hogy járhat. Azért, hogy valaki lopott, gyilkolt, csalt, még nem lehet megfosztani őt, hogy templomba járjon imádkozni. Imádkozni joga van, akármit is vétett.

A népi hatalom szobánként kiutalta a családi házunkat különböző családoknak. 1948-ban hoztak egy határozatot, hogy kilakoltatják a családot a házból, mivel van tanyája, a ház pedig a dolgozó népnek kell. Apámat mint osztályellenséget többször is elítélték, mindig többhónapos börtönre. A titói korszakra jellemzően, amikor apa kapott például 11 hónapot, akkor anyám egy ügyvéddel kérvényt íratott, hogy két kisgyereke van. Akkor 7 hónapot leült, négyet elengedtek. Egy-másfél hónap múlva újra jött érte a rendőrség. Megbilincselték, és pórázon, gyalog vezették be. Általában éjjeli 2-3 órakor verték fel, hogy 5-6 órára a Bajai útra érjenek. Ott az út közepén vezették, mint egy köztörvényes bűnözőt, hogy a nép lássa, hogy a földbirtokos Halbrohr Jóskát hogy vezetik rabláncon. Volt, hogy néhány hétig tartották benn, de volt olyan is, hogy 33 napig kihallgatás nélkül tartották benn, majd hazazavarták. Első emlékem apámról Mitrovicához fűződik: anyámnak megengedték a börtönlátogatást, és akkor egy bácsi engem felemelt és megcsókolt. Nem bántak jól a börtönökben a kulákokkal. Anyámnak joga volt élelmiszercsomagot küldeni havonta egyszer. Ilyenkor a börtönigazgatóság fegyelmi vétség miatt magánzárkába küldte három napra. Mire a rab visszaért, az ágyára tett csomagot a fegyenctársak megették. A fegyenctársak ugyanígy jártak, egymáséit ették meg.

Kint éltünk a tanyán 1952-ig. A beszolgáltatás politikáját akkor adták fel Titóék. Apám nem engedett annak a nyomásnak, amit a környékbeli nagygazdák tömegesen tettek, hogy a börtönbüntetést követően önként mondtak le a vagyonról. Apám nagyon kemény volt, és inkább a rendszeres börtönt választotta, de nem mondott le a vagyonáról. ’52-ben belépett a termelőszövetkezetbe, és a karhatalom tudomásul vette, hogy megtört Halbrohr József is. Ő volt a városban az egyedüli agronómus, így apámat fizetéssel alkalmazták a szövetkezetben. Akkor jobbra fordult az anyagi sorsunk is. Lakásunk a városban nem volt. Amikor a nővérem első elemibe indult 1950-ben, a szüleim úgy döntöttek, hogy Györgyi lakjon a Sári néni egyszobás lakásában a Goldner-házban. Az épületben csak tisztek laktak. Rendes partizántisztek voltak: kedvesek, primitívek és teljesen műveletlenek. Miután Györgyi két évet a Sári néninél lakott, én is elkezdtem az iskolát. Engem is az egykori zsidóiskolába írattak. Szemben volt az iskola, de Györgyi nagyon jó nővér volt, mindig átvezetett az úton. Autó ugyan nem volt, de veszélyesnek ítélte meg, vigyázott az öccsére. Az iskoláig vitte a táskámat is, mert a Tomikának nehéz. Nem voltam jó tanuló. Nem voltak könnyű idők, mert feszült volt a helyzet a Szovjetúnióval, így a szovjetbarát szomszédos Magyarországgal is. Sebesics határzóna volt, a Bajai út végén a katonai kordon lezárta a határt. Volt úgy, hogy a nyári szünetben nem mehettünk haza. A lakótárs partizántisztek jólelkűek voltak, és volt, hogy kicsempésztek bennünket lezárt kenyereskocsiban. A Jakab és Komor téri házunkban 1949-től nem voltak lakók. Apámnak a város felajánlotta, hogy adja ki a városi bölcsődének. Apám saját kezűleg írt egy bérleti szerződést. A lakbér persze szimbolikus volt. Miután letelt az egyéves szerződés, apám higgadtan felmondott a bérlőinek. Persze ezt ők nem vették tudomásul. Akkor apám pert indított. A szabadkai ügyvédek egyike sem vállalta a pereskedést, de volt, aki segített megírni a peranyagot. Az apám rávette az akkori igazgatónőt, hogy adja ki neki bérbe az egykori lószerszám raktárat. Azon csak egy tetőablak volt, lakhatásra alkalmatlan. De apám építetett oda egy kéményt, betett egy vaskályhát és mi beköltöztünk a tanyáról. Harmadik elemitől kezdve már anyámmal laktunk. Apám húsz évet pereskedett a várossal, azután a legfelsőbb bíróság hagyta jóvá a peres ügyét. Ott már egy belgrádi ügyvéd képviselte őt. Apám taktikus volt, és két évet várt, nem kérte azonnal a kilakoltatást. Amikor 1968-ban a Fasizmus áldozatainak terén találtak egy épületet az óvoda számára, kiköltöztették. Anyám rákot kapott és 1969-ben meghalt. Talán egy évet se élt a házban. Apám meg anyám halotti évfordulóján, egy év múlva halt meg, szintén rákban. A lakás kényelmét nagyon rövid ideig élvezték. Így élt a családom.  

 

-          Tolvaj a Halbróhr pusztán; Bácsmegyei napló; 1911.07.11.; p.2.

-          Szombat, Szabadka, 1925.12.08.

-          Az interjú 2014. március – április hónapokban történt, a kézirat lezárásának ideje: 2014.05.05.

-          Bácskai Hírlap; Szabadka, 1897. október 17.